"Hamarosan haza érek...haza...ennyi év után végre látni fogom őket..." - gondolta Daisuke, miközben szép lassan
battyogott hazafele. Lassan, ráérősen ahogy az idő teszi ha valamit nagyon vársz...körülbelül 1 mérföldre lehetett a
falutól, mikor konohai ninjákba botlott. A csapatot nem különösebben érdekelte a csatangoló srác, mentek is olyan
gyorsan, ahogy felbukkantak, mint egy hirtelen villámcsapás.
"Vajon anya és apa...gondolnak még rám...? Heh..hogy felejthettek volna el..."
Gondolataiba merülve mendegélt tovább. Egy erdőben járt, a nap lemenő aranysárga sugarai néhol még át-átszűrődtek a
sűrű smaragdzöld lombok között. Olyan nyugidt volt minden...a közelben egy patak neszezett és egy-egy mókus is
elindult kis zsákmányával az odvába. A földön keréknyomok voltak, és egy széles ösvény jelentette az utat. Olyan
természetes volt, nem olyan mint egy nyűzsgő város, civilizációnak nem volt sok nyoma, talán egyedül az ember-taposta
ösvények és messziről hallatszó gyermek kacajok. A fiú felidézte a régi életét, mindenre pontosan emlékezett...kedves
rokonaira akik mindig integettek, ha a közeli erdőbe indult felfedezőútra, esetleg gyakorolni. Édesanyjára, aki mindig
bekötözte sebeit, mikor egy-egy órákig tartó gyakorlásból hazaérve beült a családjához. Az apjára aki szigorúságával
segített fegyelmet és tiszteletet tanítani. Bár akkor még nem ilyennek látta az apját. Rettegett tőle, de igyekezett
mindent betartani, hogy apja azt mondhassa: "Büszke vagyok rád, fiam."
A srác hirtelen felkapta a fejét, mert ritkultak a fák és pár száz méterre tőle ott volt egy falu bejárata.
"Na, ez éppen jókor jött..hamarosan elfogy az innivalóm is."
Ahhoz képest, hogy kis falu, elég sokan laktak benne. Jó ideig tartott találni egy kisebb boltot. Egész kicsi üzlet volt,
afféle családi boltocska. A választék nem volt valami nagy, de innivaló akadt. Viszont eléggé levegőtlen volt ez a hely,
nem is volt sok vendég.
-Segíthetek..?
Daisuke odapillantott, és egy középkorú asszonyt látott a pultnál. Hosszú, fekete haja volt, a vége kissé göndör.
-Igen, köszönöm, csak pár üveg víz kellene.
-Természetesen van.
A hölgy letett 3 üveggel a pultra. Daisuke kifizette, és ment ki amilyen gyorsan csak tudott. Mikor kiért az utcára, már
azon volt, hogy elkiáltsa magát: "LEVEGŐŐŐŐŐ" . De most sokkal fontosabb dolga volt így még bolyongott tovább a
városban, oda ment ahova a tömeg vitte. Nagy nehezen kijutott ebből a pokolból és ment tovább. Újabb erdő. Talán egy
órát mehetett, mire elérkezett egy domb tetejére, ahonnan a völgyet szemlélte. A nap utolsó sugarai bearanyozták a
völgyet, a csendesen zúgó folyó csillogott, néhány madárka röppent át a völgyön, és békák halk kuruttyolását lehetett
hallani a folyó mellől. De mindez eltompult, hiszen a fiatal shinobi csak egy dolgot figyelt: a völgyben pihenő kis faluját,
Konohát
-Wow! Sokat változott a hely mióta nem láttam! -Kiáltott fel Konoha főkapujánál.
-Hé! Mit keresel itt?
Daisuke elnézett a hang irányába és két shinobit pillantott meg a kapu mellett.
- Kérdeztem valamit..-mondta az egyik őr.
- Ja hát...én Daisuke vagyok... és Konohai...egy konohai shinobi csak bemehet Konohába... nem? -motyogott
meglepettségében.
"Mégis mire számítottam?? Hogy csak úgy beengednek mindenféle embereket ide?? Semmim nincs amivel
bizonyíthatnám, hogy idetartozom...kikéve egy dolgot"
- ...Azért nem árt ha kitöltesz pár papírt - szólt Izumo.
- Ja ennyi az egész? Oké...
"Ezt egész könnyen megúsztam...na minél gyorsabban túl leszek ezen, annál hama...!!"
Izumo egy hanyag mozulattal egy egész papírhalmot tolt elé.
- Uramisten!! Ezt mind ki kell töltenem??!! Dehát ez több szá...
- Igen...amúgy nem csak jópofinak tűnt az ötlet. -mosolygott Izumo, és leemelt egyet a kupac tetejéről.
-Hát halálra röhögtem magam..-mondta Daisuke aki egy sóhajjal átengedte magát a megkönnyebbülésnek.
-Hát te nem, de az a fej amit vágtál...-robbant ki Kotetsuból a röhögés.
-Jólvan Kotetsu...ő ma a 25. akin sírva röhögsz ezek után. -vetette oda Izumo.
"Ezt a két idiótát O_o" gondolta Daisuke miközben kitöltötte a lapot és odaadta Izumonak.
-Tessék......ő...
-Izumo. Ő pedig Kotetsu.
-Hááát jóóó. Na mindegy mennem kell.
Daisuke hátatfordított, majd pár méter után magasba tartotta a kezét.
Mikor elindult a főúton emlékek törtek fel...ez volt az az út, melyen évekkel ezelőtt végigment, elhagyva a családját, a
barátait...az otthonát. A környék sokat változott de egy-egy bolt azóta ott volt, mióta ő utolsónak hitt útját rótta az
ismeretlen felé. Ezt kellett tennie.
"Micsoda forgalom...Na emlékezzünk csak hol is volt negyed. Végig kellene menni ezen az úton egészen a rendőrségig és
ott jobbra. Hehehe...ember...évek óta nem jártál itt és benned van minden a legapróbb érszletig"
Kicsit felgyorsította lépteit, hiszen évek óta várt arra a percre, hogy visszatérhessen...hogy hazaérjen.
Sokféle ember megfordult mellette, de nem törődött velük csak ment és átadta magát az emlékezés boldog perceinek.
Hirtelen, mintha megfagyott volna az idő, megtorpant. Egy ismerősnek hitt alakot látott meg, egy fekete hajú, magas
srácot aki kb. annyi idős lehetett mint ő... Shinobi felszerelés, shurikentartó tok, fejpánt, és egy sötétkék póló, hátán
egy jellegzetes szimbólummal. Egy szimbólum amitől a világon bárhol elrettennek: az Uchihák szimbóluma. Alig hitte el,
hogy a pár lépésre áll tőle rég nem látott rokona, Uchiha Sasuke. Sasuke éppen sétált egy fiúval és egy lánnyal, akik
valószínűleg csapattársai lehettek.
-NARUTO!! SZÁLLJ LE SASUKE KUNRÓL MOST AZONNAL!! -kiáltottam a lány.
-De..de Sakura chan.. - mondta az szőke hajú srác.
-Sasuke kun...mi...mi a baj? -kérdezte Sakura.
Naruto és Sakura csak most vették észre hogy Sasuke megtorpant, és hátat fordítva nekik nézett egy srácot. Két
legendás szempár találkozott egy pillanatra. Szavak nem kellettek, egyből felismerték egymást, felismerték egymás
fájdalmát, egyetlen pillantásból. Végül Daisuke szólalt meg.
-Sasuke? -kérdezte - SASUKE??
-Daisuke? Hogy..hogy kerülsz te ide?
Még egy pillanatig nézték egymást, aztán Daisuke teste akartlanul mozdult meg.
A srác rohant Sasuke felé és a nyakába ugrott. Megölelte. Sasuke döbbenten állt, nem szokta meg az ilyesfajta érzelmi
kitöréseket és testi kontaktusokat. Miután feleszmélt, lefejtette magáról Daisuke, és visszanyerte hidegvérét.
-Évekkel ezelőtt eltűntél... mi történt veled? -kérdezte.
-Az most mindegy! Úgy örülök, hogy látlak! De most rohannom kell, apa és anya...szóval nem láttam őket jó régó...
-...
-Sasuke mi az?
-...
-Sasuke..?
Sasuket mintha kicserélték volna. Arca komor lett és rideg, keze ökölbe szorult, és egész tetsében remegett.
-...A klán...
-...Mivan vele Sasuke?
-...A klán nincs többé...
-Mi...miket beszélsz? Hehe...hogy érted? Mit....nem értem...mi az...
-Megölték őket...mindenkit....
-Kiket?! Hogy hogy mindenkit?!
-Mindenkit...a klánból.
-...Hogy hogy nem hallottál...arról az éjszakáról...mikor Itachi...szemrebbenés nélkül...kiírtotta a klánt??
Sasuke már ordított.
"Ez nem az a vidám kis Sasuke akit még kiskoromból ismertem...de felnőtt, és gyűlölettelt telt meg, amíg én éltem kis
boldog világomat...valahol egészen máshol."
-Én...én..én nem...-hebegte Dai'.
A srác egy pillanatra egy másik világban termett...Ésszel fel nem lehetett fogni fájdalmát, és nem érthettük volna meg az
érzéseit, melyek úgy kavarogtak benne, úgy láncolták magukhoz ezt a fiút, mintha soha többé nem eresztenék.
Daisuke szó nélkül otthagyta Sasukét és két társát és csak rohant. Ugrált a házak tetején, fáról fára, keresztülvégta
magát a városon míg oda nem ért, ahol "az" történt. Csak állt a főkapu előtt, és nézte azt a helyet, amit ettől a szörnyű
pillanattól kezdve úgy hív: otthon...
